17 - kiborulás

Sziasztok! Tiszában vagyok vele, hogy csalódást okoztam, amiért ilyen összecsapott részt írtam. Eddig nem igazán volt időm, de azt hiszem, hogy ez változni fog. Szóval ez azt jelenti, hogy több időm lesz írni, hosszabb részek jönnek. Egyébként ezt csak úgy mellékesen megjegyezném, hogy próbálkozok a képszerkesztésben, ami egyre jobban megy, és fontolgatom, hogy nyitok egy designes blogot. Csak nem tudom, hogy mennyien követnétek ott ezért tartok egy szavazást. [Jobb oldalt megtalálod] Ahol arra szavazhatsz, hogy megnyissam-e a blogot. Erről majd még szerintem írok, de nem most. Addig is jó olvasást az új részhez. :D

Eli szemszöge
Kicsit furcsán érzem magam. Az emberek megbámulnak minket, ahogy kézen fogva, gömbölyű pocakkal sétálgatok. Harry folyton mondogatja, hogy ne foglalkozzak velük, de nem megy. Mindig eszembe jut az a sok lenéző pillantás és értetlen tekintet.
-Mi lenne, ha hazamennénk? -Fordultam Harry felé. Meglepődve nézett rám.
-Menni szeretnél? -Kérdezte, és megfogta a kezem. Elsőnek a földre, majd a plázában lévő emberekre néztem. Azt hiszem, hogy kezd előtörni az üldözési mániám, ugyanis olyan érzésem volt, hogy mindenki minket néz. Kezemet kihúztam Harry lágy szorításából. Felhúzott szemöldökkel nézett rám.
-Csak menjünk már. -Suttogtam, majd a kijárat felé mentem. Lementem a parkolóig, ahol megkerestem a kocsit. Nem sokkal később Harry is utánam jött.
-Elmondanád, hogy mi bajod van? -Kérdezte kicsit dühösen, majd közelebb lépett. Olyan közel, hogy szinte éreztem a leheletét az arcomon. Megfogta a derekam, majd az autójának szorított.
-Csak haza akarok menni. -Mondtam, közben a földet pásztáztam. Harry két ujjal az állam alá nyúlt és felemelte a fejem. Ezáltal a szemébe kellett néznem.
-Szóval mi a baj? -Hangja elmélyült. Kicsit idegesnek tűnt.
-Semmi. -Szabadultam ki szorításából. -Hazavinnél? -Egy aprót biccentett, majd beszálltam a kocsiba. Nem sokkal később elindultunk.

Szinte beszakítottam a szobám ajtaját. Lerogytam az ágyamra. Akaratom ellenére kezdtem el halkan zokogni. Nem az volt a baj, ami ma történt, hanem ami eddig történt. Túl sok ez az egész! Egy erős kezet éreztem meg a kezemnél. Hirtelen felemeltem a fejem. Tekintetem találkozott a Harry-ével.
-Most már tényleg mond el, hogy mi a baj! -Nézett mélyen a szemembe.
-Elegem van. -Mondtam alig halhatóan, közbe megtörölgettem a szememet a pulcsim ujjával. -Nagy baj lenne, ha most elmennék sétálni?
-Nézd. -Sóhajtott majd leült az ágyra. -Ha szeretnél erről beszélgetni, akkor csak rajta. Tudod, nincs titkunk egymás előtt. -Mosolyodott el egy pillanatra.
-Ez nem is titok. Csak elegem van. Az utóbbi időben túl sok minden történt. Kell egy kis idő, hogy átgondoljak pár dolgot. -Ismertem be, közben néhány barna tincset a fülem mögé tűrtem. -Elmegyek sétálni. -Álltam fel, majd Harry-re néztem. -Egyedül, ha nem baj.

Kapucnimat a fejemre téve sétáltam tovább. Igaz még éppen nem esett az eső, de nagyon úgy tűnt, hogy percek kérdése, és zuhogni kezd.
Az út nagy részét gondolkodással töltöttem. Kezemet zsebre vágtam, majd leültem ez egyik padra. Nagyot sóhajtottam végül felálltam.
-Sajnálom, hogy mostanában nem jöttem ide. Túl sok dolog történt velem. -Szabadkoztam, majd Finn-re, vagyis csak a sírjára néztem. Leültem a fűre, majd mesélni kezdtem. Csak egy öreg néni volt a temetőben, de ő is hamar elment. Gondolom bolondnak nézett, ahogy csak úgy magamba beszélek. Ő ezt nem értheti.
-Az én hibám minden. Hülyeség volt ez az egész. Nem kellett volna lefeküdnöm Harry-vel. -Hajtottam le a fejem. Jó volt végre kiönteni a szívemet valakinek, még akkor is, ha az a valaki már nem él.
-Azt hiszem, hogy ideje mennem. -Néztem a karomon lévő órára. Nehéz elhinni, hogy már több, mint három órája a fűben ülök és csak dumálok. Nagy nehézségek árán felkecmeregtem a földről. Lábam remegni kezdett, ennek következtében visszaestem a földre. Szédülni kezdtem. Nehezebben vettem a levegőt. Azt hittem, hogy ott helyben elhányom magam, de ez nem következett be. Lassan behunytam a szemem, majd a hátamra feküdtem. Szinte megmozdulni sem tudtam.

Harry szemszöge
Kezdtem aggódni Eli miatt. Mindjárt sötétedik, de ő még nem ért haza.
-Hol a fenében van? -Kérdeztem idegesen, közben a telefonomat szorongattam a kezemben.
-Nyugi haver. Azt mondta, hogy sétálni ment. Majd jön, ha akar. -Nyugtatgatott Louis.
-És a telefonját miért nem veszi fel? -Néztem rá, mire vállat vont. -Megkeresem! -Álltam fel a kanapéról, majd Louis-ra néztem. -Jössz?
-Ja, igen. -Pattant fel ő is, majd beszálltunk a kocsiba. -De hol akarod kezdeni ezt a keresgélést?
-Van egy tippem, hogy hol lehet. -Néztem a mellettem lévő srácra, majd beindítottam az autót és egyből a gázra léptem.

-Ott van. -Kiáltott Louis, majd futni kezdtünk. Nem kellett sokat mennünk. Hamar odaértünk.
-Eli. -Rázgáltam a vállánál fogva, de nem reagált. Kétségbeesetten pillantottam Louis-ra. -Hívd a mentőket!-Szóltam, közben a hangom elcsuklott. Nem tétlenkedett sokat. Előhalászta a telefonját és tárcsázta a számot. Míg Louis telefonált és Eli-vel foglalkoztam. Lélegzett, tehát életben van, mégsem ébred fel. Végigsimítottam az arcán, majd másik kezemmel megfogtam az ő kezét.
-Mindjárt jönnek. -Mondta Louis, majd elrakta a telefonját. -Minden rendben lesz, haver. -Nézett a szemembe, majd végigsimított a hátamon.